Végre mindenkinek leesett, hogy a csoport két leggyengébb csapatát megverni nem egyenlő a világbajnoki címmel, és most újra mehet minden a régi kerékvágásban, úgymint matematikai esélyek és számolgatás, hogy az ellenfelek mit játszanak, milyen idő lesz, hány néző, és akkor és úgy lesz esélyünk a továbbjutásra.
Ez a magyar csapat ennyire képes. A játék képe alapján teljesen megérdemelt a svéd győzelem, bármilyen fájó is ezt kimondani. Kellett hozzá szerencse persze, hogy nyerjenek, viszont nekünk is kellett, hogy legalább kapura tudjunk rúgni.
Lehet sorolni, a "ha"-val kezdődő mondatokat, úgymint, ha Gera a végén nem úgy íveli középre a labdát, hogy fel sem néz, hanem leviszi az alapvonalig és szerez egy szögletet vagy egy kirúgást, mert akkor kétség ne legyen, a bíró lefújja. Ha Tímár fölött nem száll el a labda, mert rossz ütemben ugrik fel, ha egy kicsi szerencsénk van és kifele pattan a labda, nem vissza Ibrahimovicsra. Ha, ha, ha. Mindig csak a ha.
Ha 90 perc alatt nem egy támadást vezetünk a földön, nem ívegeltünk folyamatosan a 170 centis támadóinknak a 190 centis védők közé, ha legalább 3-4 pontos passz van, ha valami váratlant húzunk, ha Huszti nem úgy játszik, mint én, ha Hajnal, aki a Dortmund alapembere, nem úgy játszik, mintha aludna közben, ha bármiféle elképzeléssel megyünk fel a pályára.
Persze, ha a svédek pontosabban játszanak, akkor pedig már 45 perc után nem lett volna miről beszélni. Így most azzal lesz tele az újság, hogy mennyire nem volt szerencsénk, ahelyett, hogy megtanulnánk végre, hogy hol a helyünk.
